Bogaras falatkák, avagy készen áll a világ a szójás lisztkukac ízélményére? Állítólag a leghasznosabb fehérjeforrásunk lehet a megszokott hús mellett...

Az étkező rózsákkal és ezüst gyertyatartókkal volt díszítve. A szoba egyik végében az ingaóra mellett két tányér sült lisztkukac volt egy kis rizzsel körítve. „Egy kis ebéd” - mondta a vendéglátóm, Marian Peters. „Még friss.” A hüvelyknyi fokhagymával és szójaszósszal megbolondított lárvák földimogyoró-héjra emlékeztettek. „A lisztkukac az egyik aktuális kedvencem” - mondta Peters a lárvákról. „Amikor frissen vannak elkészítve, a páncéljuk nem ragad bele a fogadba.”

Peters cége, a Bugs Originals Amsterdam környékén árul fagyasztva szárított szöcskét és lisztkukacot, amit a Sigrotól, egy holland nagykereskedelemből szerez be. Találunk még itt pesztós ízesítésű „bogárfalatkákat” és csokiba mártott „ízeltlábúszeleteket” (ami pontosan csirkefalatkákat és müzliszeleteket jelent lisztkukaccal ízesítve). Ezek a finomságok, csakúgy, mint Peters csirkés-lisztkukacos húsgolyói jelenleg engedélyre várnak, hogy az egész Európai Unióban árusíthassa.

A cég célja, hogy arra buzdítsa a vásárlókat, hogy a megszokott húsfogyasztás helyett egy környezetbarát alternatívaként válasszák a bogarakat. A kereslet a húsok irányt 2050-re várhatóan megduplázódik világszerte, a farmokon tenyésztett tücskök, szöcskék és lisztkukacok ugyanannyi fehérjebevitelt jelentenek, miközben kevesebb természetes erőforrást használunk fel, mint a baromfi-, marha- vagy disznótenyésztés során. A tücskök például a felhasznált takarmányt kétszer olyan hatékonysággal hasznosítják a testtömegük arányában, mint a sertések és ötször hatékonyabban, mint a szarvasmarha. A rovarok kevesebb vizet és földterületet igényelnek, valamint a testtömegüket figyelembe véve tized vagy akár századannyi üvegházhatású szén-dioxidot lélegeznek ki, mint a sertések.

Hollandia már most egyike a világ vezető exportőreinek mezőgazdasági termékekből, és remélik, hogy például szolgálhatnak a világ számára az úgynevezett „fenntartható élelmiszerek” előállítása terén. Egy kis holland városka Wageningen (vagy ahogy sokan hívják az „Étel-völgy”) környéke a világ élelmiszertudósok által legsűrűbben lakott területe. Szintén ezen a környéken lakik Arnold van Huis, trópusi entomológus (rovarszakértő). Van Huis az entomofágiáról (rovarevés) 1996 óta tart előadásokat a Wageningen Egyetemen. „Az embereknek tudnia kell, hogy ez biztonságos, meg kell érteniük, hogy nincs ebben semmi rossz.”

Van Huis ötletei nem egyedülállóak: a tudósok tettek már hasonló javaslatokat a 1970-es évektől, amikor az éhínség egyre növekvő problémaként jelentkezett. De Van Huis ezeket kitörő lelkesedéssel fogadta. 2006-ban a várost átkeresztelték a „Rovarok Városának”, amikor is egy egész hetes fesztiválon felállítottak egy új világrekordot, a legtöbb szimultán elfogyasztott rovar rekordját, amelyben 1747 ember vett részt. Marian Peters, aki egy felnőttképzési programban dolgozott munkanélkülieknek, rájött, hogy a rovartenyésztés segíthetne a megélhetésükért küzdő holland farmerek helyzetén. Megalapította a Holland Rovartenyésztők Társulását, és elkezdtek van Huis-szel azon dolgozni, hogy a rovarok a piacra kerüljenek. Van Huis tavaly 3 hónapot töltött azzal, hogy segítsen az Egyesült Nemzetek Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének, hogy kidolgozzanak egy politikát az ehető rovarok promotálására. És tavaly áprilisban,a holland Mezőgazdasági Minisztérium másfél millió dollárt adott van Huis csapatának, hogy rovarokat tanulmányozzon, és fejlessze a rovarok használatát a feldolgozott élelmiszerek gyártása során.

Peters megmutatta az első teszt kiszereléseit, egy vákuum-csomagolt zacskó barnás-rózsaszín valamit, ami jégkására hasonlított, de mint kiderült, lisztkukac fehérje volt. Bemehettem a raktárba is. Nagy fekete műanyag rekeszek voltak 6 méter magasan egymásra halmozva, telis-teli lisztkukacokkal.

Van Huis elmondta, hogy a tisztított rovarfehérje egy nagyszerű lehetőség, de az elválasztása még mindig nehéz. A fehérje erősen hozzátapad a külső vázhoz, és a csapatának még ki kell dolgoznia egy nagyobb hatékonyságú módszert az elválasztási folyamatra. A mostani művelet hasonlít a levesfőzéshez: az élelmiszertudósok pürésítik a lehűtött, de még mindig élő rovarokat egy immerziós mixerrel, átszűrik egy szűrőn, és a maradékot centrifugálják. Néha a fehérje sárga vagy barna lesz, és erős szagot áraszt. Az ehető-rovar-iparágnak jelenleg más nehézségekkel is szembe kell néznie. Nincsenek a törvény által szabályozott rendeletek és minőségi előírások. Peters azon dolgozik, hogy a rovartenyésztést is elismerjék, mint állattartást, jelenleg csak mezőgazdasági hulladék kategóriába sorolják.

Van Huis becslései szerint a hallgatói 95%-a kipróbálja a lisztkukacos pitét, és a többi bizarr előételt, Peters pedig arról számolt be, hogy még májusban 120 ember kóstolta, és dicsérte meg a prototípusai egész sorát. „Az embereknek nagyon ízlett, de főleg a müzli szelet tetszett nekik.” A csirkefalatkák és a húsgolyók receptjén pedig, amelyek túl sósnak bizonyultak, azóta már javított. De a valódi oka, hogy a müzli szelet ekkora siker lehet, az az, hogy egy nem várt közönséget is magához vonzott, az alanyok fele vegetáriánus volt.

Peters elkövetkező tervei között szerepel, hogy kikísérletez egy rovarfalafelt, és egy rovarokat tartalmazó kelt tésztát sütéshez és főzéshez. Valamint van Huissel együtt elkezdtek dolgozni egy saját rovar-szakácskönyvön, ami ha minden jól megy elismert Európai szakácsok receptjeit fogja tartalmazni. Azt remélik, hogy az olyan ételek, mint a rebarbarás fagylalt egy kis tücsökkel megszórva, megtalálja az őt megillető helyet a rózsákkal és gyertyákkal díszített étkezőasztalokon.

(P. K., theatlantic.com)