Név nélkül mesélem történetemet, kamaszkori depresszióban szenvedtem. Emlékszem, hogy azt mondták nekem, a középiskolai éveknek kellett volna a legszebbeknek lennie az életemben, de nekem életem egyik legrosszabb időszaka volt.

„Jó tanuló, jó sportoló” díjas voltam számtalanszor, de magamban soha nem bíztam, hogy tényleg ilyen lennék.

Emlékszem, hogy komolyan foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata. Biztos vagyok benne, hogy mindenkit sokkolt volna, ha tényleg megteszem. Kívülről kitűnő voltam, és majdnem mindenkit ismertem a suliban, de belül haldokoltam!

Nem jártam el hétvégenként, mert zavartak az emberek. Napközben én voltam a kiváló atléta, és az, akihez a többiek segítségért fordultak. De emlékszem péntek esténként a frász kerülgetett, hogy valaki buliba hív, vagy valami ilyesmi. Így néz ki egy depressziós tinédzser.

Anya faggatott, hogy mi a baj

Ahogyan visszatekintek az iskolai éveimre, azt kívánom, bárcsak jobban kiélveztem volna. Akkoriban a suli nem tudott elég gyorsan eltelni. Azért, hogy jobban teljen az idő, mindenbe belevágtam, amibe tudtam. Máskor csak át akartam aludni az egész napot.

Emlékszem, hogy néha az anyukám faggatott, hogy mi a baj. Minden erőmet összeszedve tudtam csak visszaszorítani a könnyeimet, és erősnek látszani, mintha minden rendben lenne. Valamilyen oknál fogva nem esett jól megosztani a félelmeimet és aggodalmaimat.

Próbáltam elrejteni a kamaszkori depressziómat, míg egy napon egy húsz év körüli lány nálunk járt. Egy színésztársulattal volt, ami a sulinkba érkezett. Az apukám az iskolánkban tanított, úgyhogy felajánlotta a házát, hogy elszállásol néhány színészt. Ő és én nagyon jókat beszélgettünk. Rögtön átlátott az álcámon.

Elkezdett kérdezősködni, és a szívem mélyére hatolt. Reménytelenül próbált meggyőzni az értékeimről. Reggel héttől este tizenkettőig beszélgettünk.

Egész éjjel értem imádkozott

A következő reggel felébredt, és borzasztóan nézett ki. Megkérdeztem tőle, mi a baja. Azt mondta, hogy nem tudott aludni egész este. Aggódott miattam, és imádkozott egész este. Azt mondta lehet, hogy tinédzserkori depresszióm van. Elmagyarázta, hogy ez egy gyakori betegség, de kezelhető. Megígértette velem, hogy orvoshoz fordulok.

Kicsit meglepődtem, hogy igent mondtam neki, titokban pedig azt gondoltam „úgyis mindegy”. Ő hazautazott, és néhány nappal később veszekedtem az anyukámmal, de nem emlékszem már, hogy miért. Láttam, hogy mennyire megsértettem az anyukámat, és mondtam neki, hogy úgy gondolom orvoshoz kellene fordulnom. Elmondtam neki, amit a színész mondott nekem a gyerekkori depresszióról.

Az anyukám azonnal felvette a telefont, és időpontot egyeztetett az orvossal. Elmondta, hogy a nagynéném is depressziós volt. Alig hittem el. A nagynéném volt a legvidámabb ember, akivel valaha találkoztam. Az anyukám kapcsolatot látott a kettő között.

Elmentem az orvoshoz és egy csomó kérdést tett fel, amelyekre mind igennel válaszoltam. Nyilvánvaló volt, hogy depressziós vagyok. Azonnali kezelést javasolt. Először nem hittem benne, hogy a terápia változást hozhat, de segített. Ennek az egésznek annyi a mondanivalója, hogy tinédzser vagy és ezen tünetek bármelyikében szenvedsz, nem vagy egyedül! Mivel átéltem a saját kamaszkori depressziómat, megtanultam, hogy a depresszió nyolcból egy kamaszt érint. Ne félj ezt bevallani, és segítséget kérni!

(KamaszPanasz - Sz. D. L.)