Este Dortéék bementek a városba, mert valami hangverseny volt. Beethoven. Említette délután.

Mi ilyenekre nem járunk.

Huszonöt euró egy jegy.

Beethoven anyáéknál egyébként sincs műsoron, csak ha kutya egy filmben.

Ténferegtem az épületben, aztán elmentem hátra, hátha ott van Gambó.

Ott volt. A mociját barmolta.

− Hi, guy! – kiáltott vidáman és emelte a kezét.

Ujjérintés, elhúzás, kézfogás, szkander, boksz-boksz, tenyér simít. Mehetek kezet mosni.

− Dorte? – kérdezte.

− Kultúra – mondtam.

− Beethoven? – kérdezte, én meg csak néztem, és vágtam a pofákat, mint aki meglepődik, hogy ő ismeri ezt a celebet.

Felhős lett az arca.

− Figyelj, gyerek! Feka vagyok, nem hülye. Gyere velem!

Bevitt a szállására. A bejárat mellett nyílt a vécés fürdőszoba, úgyhogy rögtön kezet mostunk. Aztán vonultunk tovább. A szobában két ágy, két szekrény, két szék meg egy asztal volt.

Mutatta, melyik az ő ágya, sarka, szekrénye.

Azt hittem lepetézek. Az ágya felett az a Picasso volt, amit Timiné mutatott: bikafej, lófej, anya halott gyerekkel, fekvő harcos, törött kard. Ez Picasso háborúellenes képe, mondta Timiné, amit egy spanyol város lerombolása után festett. Ott volt alatta a cím: Guernica. Ez a város neve, amit a szemét fasiszták lebombáztak.

− Hú, apám, király! – mondtam Gambónak, és kezet fogtunk, ahogy szoktunk.

De nem csak ez volt a „hú!”. Gambó szekrénye tele volt albumokkal, könyvekkel, fotómagazinokkal.

− Ezt fogom tanítani, ha hazamegyek – mondta. – Művészettörténet.

− Ne már! – vigyorogtam rá, mert azt hittem, viccel, de láttam, nem. – Oké! Értem. De akkor mit csinálsz itt?

− Túlélek, haver. Tudod, mi az a Boko Haram?

Tudtam, hogy hallottam már ezt nevet. Valami durva dolog. Gyilkosok, ilyesmi. De nem akartam butaságot mondani.

− Terroristák – mondta Gambó. – Azt mondják, ők az iszlám, ölnek, robbantanak, és iskoláslányokat rabolnak el. De nem ők az iszlám. Az iszlám én vagyok.

/…/

(Nógrádi Gábor - Lángoló nyaram részlet)