Foglalkoztam egy 16 éves fiúval, aki valahol elvesztette a reményét a jobb életre. Járt iskolába, tanult is egy keveset, épp csak annyit, hogy ne keltse fel senki figyelmét. Elvolt, ahogy később mondta nekem. Csak úgy elvolt, de nem volt boldog, nem érezte jól magát az életében.

A szülei kedvesek voltak, nem bántották, örültek, hogy gimnáziumba jár. Szerették volna, ha többet és jobban tanul, ezért bevezettek otthon néhány szabályt, elvitték magukkal a laptopot, hogy ne azzal töltse az idejét, amikor egyedül van otthon. Azt mondta nekem, nem is bánta, mert így legalább tudott rajzolni, gondolkodni.

Magányos volt a kortársai között. Úgy érezte, nem tartozik közéjük, ezért minden szünetet egyedül töltött. Nem akarta elrontani a többiek szórakozását. Úgy érezte, ha velük van, akkor nem tudják jól érezni magukat. Így került hozzám, mint gyermekvédőhöz.

Találkoztunk, beszélgettünk. Rögtön megkedveltem, az a típusú fiú volt, aki mindenkire figyel a környezetében. Hatalmas empátiája volt, talán emiatt is szorította háttérbe saját magát. Megbeszéltük, hogy hetente találkozunk, foglalkozunk a tanulmányaival (tanulásmódszertannal főleg) és foglalkozunk azzal is, hogy mitől érezhetné komfortosabban magát az iskolában.

Egy péntek este felhívott az anyukája. Benne volt a számom a fia telefonjában. Sírt, zaklatott volt, beletelt néhány percbe, mire megértettem, mi történt. Délután a fia elment a könyvtárba, a telefonját otthon felejtette. Mielőtt kilépett az ajtón, elbúcsúzott, de olyan furcsán, mintha örökre tenné. Nagyon rossz érzése lett az anyának, ezért – bár nem szokott ilyet tenni- belenézett a fia telefonjába, és olyasmit talált, amitől teljesen kicsúszott a lába alól a talaj: fia kiírta Facebookra, hogy aznap este öngyilkos lesz.

Elbúcsúzott az osztálytársaitól, barátaitól. Reakció alig jött rá, néhány like csupán, úgy tűnt, senki nem veszi komolyan. Egyik lány osztálytársa írt neki privát üzenetet, hogy ne viccelődjön ilyesmivel. A fiú azt válaszolta, nem viccel, teljesen komolyan gondolja, mindenkinek jobb lesz így.

Ezután hívott fel az édesanya, hogy ő most mégis mit csináljon. A fiú nemsokára hazaér, neki este el kell mennie otthonról, de ezek után nem meri egyedül hagyni a fiút. Ne is hagyja, vigye magával, mondtam neki. És mondjon valamit? Árulja el, hogy elolvasta az üzenetet? Nem igazán tudná eltitkolni zaklatott állapotát egy gyerek elől, aki mindent és mindenkit észrevesz maga körül, válaszoltam. Mondja el neki, hogy elolvasta, azt is, hogy nagyon megijedt, és nem érti, miért akar ilyesmit tenni. Legyen vele őszinte, ez az egyetlen, ami most segíthet a fiának. Őszinteséggel találkozva remélhetőleg ő is az lesz, és elmondja, hogy mi áll emögött a terv mögött.

Másnap ismét felhívott, és elmondta, hogyan zajlott az előző este. Fia hazaért, azonnal észrevette, hogy történt valami. Az anya őszintén elmondta, hogy rossz érzése lett, ezért belenézett a telefonjába, és halálra rémült attól, amit ott látott. És nem érti.

A fiú csak hebegett-habogott, nem igazán tudott választ adni. Olyasmit mondott, hogy nem szeretné tovább zavarni az embereket. Volt nagy sírás, a végén a fiú megígérte, hogy nem lesz öngyilkos. Az anya megkért, hogy amikor újra találkozom a fiával, én is beszéljek vele.

Az öngyilkosság hatalmas tabu, nem sokan vannak, akik képesek „beszélgetni” róla valakivel, aki elhatározta, véget vet az életének. 16 évesekkel még nehezebb, mint egy felnőttel. Annyi minden állhat a hátterében, olyan kevéssé kiforrott még a személyiségük, mindent olyan végletekben látnak, olyan könnyen elzárkóznak egy felnőtt (hát még egy szakember) elől. Fel kellett készülnöm a beszélgetésre, nehogy tovább rontsak a fiú helyzetén.

Gyermekvédelemből van egyetemi diplomám, a képzés során mégsem esett egyetlen szó sem a fiatalkori öngyilkosságról. Mintha ez a jelenség nem létezne, pedig sok kamaszt érint, sokan forgatják magukban a gondolatot: kiszállni mindenből, elaludni örökre. Elmentem a könyvtárba, kivettem az összes olyan könyvet, ami hasonló témákkal foglalkozott. És elkezdtem beszélgetni a témáról. Beszélgettem kamaszokkal is, felnőttekkel is. Megkérdeztem, ki mire gondolna, ha az egyik ismerőse ilyesmit írna ki a Facebook falára. Szinte mindenki azt mondta, hogy nem venné komolyan, valami morbid viccre gyanakodnának. Jöttek sorra az előítéletek is: „Aki tényleg meg akarja tenni, az nem szól. Aki bejelenti, csak plusz figyelemre vágyik. Amelyik kutya ugat, az nem harap. Aki meg akarja tenni, mindenképpen megteszi, nincs mit tenni.”

Arra a kérdésre, hogy szólnának-e egy felnőttnek, ha valamelyik osztálytársuk azt jelezné, hogy öngyilkos akar lenni, a kamaszok mind azt mondták, hogy nem. Senkinek nem szólnának, nem akarnának beleavatkozni. Valószínűleg nem hinnék el egyébként sem, mert ha komolyan gondolná, akkor megtenné, nem írogatna róla.

Mit tanultam a könyvekből? Azt, hogy a fiatalok 100%-a valamilyen formában jelzi a környezetének, hogy mi jár a fejükben. Vagy a szülőknek, vagy a barátaiknak elmondják a tervüket. Ez nem befolyásolja a szándékuk komolyságát, sőt. A kamaszok, amikor arra gondolnak, hogy öngyilkosságot fognak elkövetni, nem meghalni akarnak. Nem valami felé, hanem valami elől menekülnek. Valahogy úgy képzelik, mintha egy hosszú álomba merülnének, kiszállnának az addigi életükből, de valahol valamikor felébrednének, és folytathatnák tovább az életüket. Nincs még tapasztalatuk arról, hogy mi végleges és mi nem. Az iskola, a rossz családi hangulat örökkévalónak tűnik, a halál viszont nem.

Felkészültem a beszélgetés előtt, de még így is nehéz volt szóba hozni azt az estét. Kértem, hogy mesélje el, ő hogyan élte meg azt, amikor belépett az ajtón, és meglátta az édesanyját teljesen kiborulva. Nagyon nehéz volt neki, azonnal eldöntötte, hogy mégsem teszi meg. Pedig akarta, fel is készült rá. Nem szereti az életét, változást akart.

Ettől a ponttól fogva már arról beszéltünk, hogy hogyan érhetné el a kívánt változást anélkül, hogy meghalna. Felcsillant a remény. Felismerte, hogy van remény, hogy képes a kezébe venni az életét, képes döntéseket hozni. Azt még nem tudta, hogy hogyan, de már megsejtette, hogy lehetséges.

A tanév végére sokat változott a helyzete az osztályban. Már nem ült egyedül a szünetekben, beszélgetett, rajzolt, és meg is mutatta a társainak. Kezdett rájönni, hogy ő is tagja a csoportnak, és minden tag ugyanolyan fontos. Iskolai szünetekben találkozott néhány barátjával, már nem zárkózott be teljesen. Azt nem tudom, hogy az édesanya végleg megnyugodott-e, valószínűleg nem, de képes volt szabadon hagyni a fiát, nem követte árgus szemekkel mindenhova. Bízott benne.

Fontos, hogy beszéljünk erről, hogy ne legyen érinthetetlen tabu a fiatalkori öngyilkosság. Fel kell készíteni a kamaszokat, hogy ha valamelyik osztálytársuk, barátjuk hasonló tartalmú üzenetet ír ki Facebookra, akkor azt mondják el egy felnőttnek, vegyék komolyan annyira, hogy beszélnek róla valakivel, akiben megbíznak. Van remény egy boldogtalan kamasz számára is!

Gyarmati Katalin Anna
mediátor, gyermekvédelmi szakember, kamasz-specialista

Kamasznavigátor kézikönyv

Nehéz szót érteni szülőként kamasz gyerekünkkel, mert nem úgy reagál már, mint korábban, olyan mintha mindent az elejéről kellene kezdeni. Nem akar már megfelelni az iskolában, a tanulás annyira sem érdekli, mint alsós korában. Legszívesebben egész nap a gép előtt ülne valami értelmetlen játékot játszva. Beszélgetés? Közös programok? Álom csupán. Ebben segít a Kamasznavigátor! Szerzők: Gyarmati Katalin Anna Mediátor, Gyermek-és ifjúságvédő, pedagógus, kamasz-specialista Sárosdi Virág Gyógypedagógus, Logopédus, tanulásmódszertan-specialista Látogass el a kézikönyv honlapjára és tudj meg többet: www.mediacio-bekeltetes.hu/kamasznavigator A kiadványt ITT TUDOD MEGRENDELNI >>