„Lekapcsoltam a lámpát? Holnap miből írunk? Vajon felszólít a tanár? Mit szólnak a többiek a ruhámhoz? Mi lesz akkor, ha…? Úristen otthon hagytam a telefonomat, mi lesz?” Ha csak az egyik probléma is zavar téged, elmondhatjuk, hogy nálad is megjelenik a nyugati kultúrára olyan nagyon jellemző aggódás. De miért és mit tehetünk ellene?

Sírni, vagy nem sírni? Ez itt a kérdés… Valóban. Azt, hogy miért sírsz, bánatodban könnyű megmagyarázni… Sírsz mert elvesztettél valakit, valamit.

Nincs szerencséjük azoknak, akik érzelmileg éretlen szülő mellett kénytelenek felnőni, mert nagyon magányosan töltik életük ezen szakaszát, megtanulva, hogy kizárólag csak magukra számíthatnak.

Mint tudod, akkor kerülsz mókuskerékbe, ha kifogysz az ötletekből és a motivációból. Például ez lehet az eredménytelenség. Ha többet dolgozol, akkor sem tudsz semmi használhatót elérni. Miközben dolgozik az ember, alkalmanként mókuskerékbe kerülhet (különösen akkor, amikor egyfolytában dolgozik, pihenés nélkül). Ilyenkor hosszú napokat is eltölthetünk a számítógép előtt úgy, hogy semmit nem alkotunk. Elég frusztráló tud lenni.

Az én-idő divatos fogalom manapság, ami felhívja a figyelmünket arra, hogy jusson időnk saját magunkra is. Csak magunkra, és csakis minőségi időben mérve. Amikor kizárólag azzal töltjük a perceket (szerencsés esetben órákat vagy akár egy egész napot), amivel mi szeretnénk, amit mi választottuk, ami rólunk és értünk szól.

Gyermekbántalmazás. Egy probléma, amiről nem csak beszélni kell, hanem tenni is kell ellene, méghozzá minél gyorsabban és hatékonyabban. A jelenség sajnos nem egyedi, naponta szenvednek el gyerekek testileg-lelkileg az egész életükre kiható súlyos sebeket, mert nem kapnak elegendő figyelmet a környezetüktől. Mert, ha kapnának, akkor lenne, aki közbeléphetne: szomszéd, rokon, tanár, védőnő, orvos, ismerős.

Mindannyian ismerjük azt a bizonyos kényelmetlen érzést egy-egy helyzetben. Lehet, hogy izgulsz, amikor új emberrel találkozol, vagy izzad a tenyered, ha nyilvánosan kell beszélned. Az ilyen helyzetek rémisztőek lehetnek, de van, akinél már fóbiáról beszélhetünk.

Nagyon félek, és egyben undorodom a pókoktól. Ha meglátok egyet a szobámban, meg se merek mozdulni. Mit tegyek, hogy ne féljek ennyire tőlük? Lehet egyáltalán ez ellen valamit tenni? Válogatás a KamaszPanasz Szakértő válaszol rovatának kérdéseiből.

Minden perced mértani pontossággal van beosztva. Az ébredéstől az elalvásig megszokott rend szerint telnek a napjaid. Iskola, tanulás, szakkör, korrepetálás, edzés, verseny, otthoni teendők - nincs időd a tétlenségre. Alig jársz el a barátokkal bulizni, alig beszélgetsz a szüleiddel (te sem érsz rá, ők sem érnek rá), hajtod magad előre.

A fóbiák tárháza igen széles: egyesek a pókoktól, mások a magasságtól, megint mások a tűtől félnek. Sokan vannak viszont, akik a társas helyzetekben szoronganak, olyannyira, hogy még enni sem mernek mások előtt.

Moliere művében Argan egész életét kitölti az, hogy betegségeket képzel, és orvosról orvosra jár. Semmi másban nem hisz, csak az orvosokban és orvosságokban. A mű a 17. században íródott, de „képzelt” betegekkel ma is találkozhatunk.

Olyan depis vagyok. Túl könnyen kicsúszik ez a mondat a szánkon, anélkül, hogy tudatában lennénk, hogy mi is a depresszió. A levertség depresszió? A szomorúság, bánat, gyász érzése depresszió lenne? A klinikai esetek és a hétköznapi levertség között nagy különbségek vannak.

Az élet nem csak vidám és örömteli percekből áll. Ha néha elfog a szomorúság, azt is fogadd el. Most ez van. Egyszer fent, máskor lent. A harmóniába ez is beletartozik.

Ha depressziósnak, magányosnak érzed magad, vagy olyan problémád van, amelyet nem tudsz megoldani, segítséget és támogatást kell kérned. Beszélj egy szülővel vagy egy másik felnőttel a környezetedben. Tudasd velük, min mész keresztül.

Az ijesztő filmek nézése sokkal többet nyújthat, mint egy jó ijesztgetés, de segíthet a stressz és a szorongás enyhítésében is. (Igen, valóban.)